Fading Sins of an Angel

Hát nem csodálatos cím? Önmagáért beszél. Természetesen egy könyről van szó, amiről igyekszem helytálló véleményt alkotni.

Múlt héten került a kezembe Marlene Dietrich saját maga általá írt önéletrajza, amit tegnap fejeztem be. Mielőtt a műről beszélnék, essék néhány szó az említett berlini fruskáról is:

1901-ben született, porosz rendőrtiszti családba. Valódi neve Marie Magdalene Dietrich, Ő kezdte el “Marlene”-nek hívatni magát. Kiskorától kezdve hegedűművésznek készült, de egy ínhüvelygyulladás miatt ilyen jellegű karrierje, ezért 1921-től Berlinben folytatta tanulmányait színésznőként. A Kék Angyal c. filmmel lett világhírű, később Őt magát is ezen a néven említették. Josef von Sternberg rendezővel Amerikába utaztak és együtt leforgatták Marlene legnagyobb filmjeit.

1936-ban visszautasította Hitler kérését, miszerint térjen haza Németországba és ott forgasson filmeket. Nyíltan kiállt a Náci Birodalom ellen, a Második Világháború idején amerikai oldalon harcolt, amiért számos kitűntetésben részesült.

Utolsó filmjét 1953-ban forgatta, Ítélet Nürnbergben címmmel. Ezután kizárólag színpadon szerepelt, énekesnőként. Hangja is világhírű volt, csakúgy mint színészi játéka. 2000-ben megfilmesítették életet, Marlene néven.

Tartalmas élete 1992. május 6-án ért véget. Utolsó éveiben már csak unokájának engedte látni magát, lányával is telefonon tartották a kapcsolatot.

A könyvről: Marlene ezzel is megmutatta, hogy istenadta tehetsége van a művészetekhez, ugyanis egy hivatátos írót megszégyenítő módon fejezte ki önmagát. A könyv négy nagyobb résznől áll: kiskorától kezdve láthatjuk a filmcsillag felemelkedését, amit aztán a háború félbeszakít és végül lezárja az újrakezdéssel. (Milyen kis ironikus.) Saját maga akart hiteles képet adni életéről, ugyanis az Ő szavaival élve sok firkász hordott össze róla sok hazugságot.

Részletesen beszél a karriere kezdetéről, számba vesz minden embert aki a legkisebb hatást is gyakorolta rá. A végzet asszonyaként tekintettek rá erős, méltóságteljes megjelenése miatt, de állítása szerint ennek épp az ellenkezője volt: egy egyszerű nő, akit könnyű megríkatni, akinek mindig szüksége van az útmutatásra.

A katonaságnál eltöltött idejét úgy írta le, hogy az ember már-már sajnálja, hogy nem lehetett része benne. Nagyon bátran és hűségesen viselkedett, aminek tanubizonyságaként szóljon az alábbi idézet:

“Fiatal vagy, előtted az egész élet. Az aknamezőn én megyek elöl, és te lépsz a lábnyomomba. Ily módon én a levegőbe repülök, még mielőtt te rálépnél arra az átkozott aknára.”

Néhol meghatóak, máskor erőt adók a szavai. Sajnos nem tudom szavakba önteni az iránta érzett szeretetem és csodálatom. Remélem Te is, kedves olvasóm kedvet kaptál a könyv elolvasásához. Lehet belőle tanulni, annyi biztos: színészetről, éneklésről, háborúról és vallásról, szerelemről és barátságról, de még magunkról is.

Mostanában úgy látom divatossá vált depressziósnak lenni. (Amit mellesleg még mindig nem tudok megérteni.) Na mindegy. Ezt a szösszenetet Tumblr-ön találtam, gondoltam megéri lefordítani, hátha valaki észhez kap. Annak ellenére, hogy nem Én írtam, osztja a véleményem.

A depresszió nem Lana Del Rey zenéje, elkent fekete sminkkel és legördülő könnyekkel. Nem egy vérfoltos fürdőkád vagy a melletted nyugvó penge. Nem a hiány, amikor nincs veled a szerelmed. A depresszió nem a rettegés, hogy a szeretted nem ír vissza. A depresszió undorító. Lassú, mocskos ami egyre jobban beszennyes, majd felfal. Lépésről lépésre. A depresszió a szobád és a ruháid állott szaga, mert nincs energiád változtatni rajta. Ülni a kádban és remélni, hogy a forró víz lemossa rólad a bánatot, de a végén már nincs erőd felállni. Egy szörnyű előérzet ami minden testrészedet átjárja és nehéz súlyként a válladon pihen, amire mások csak annyit mondanak, hogy rossz a tartásod. A depresszió az ágyadban töltött végtelennek tűnő óra, amikor kétségbeesetten próbálsz álomba zuhanni de sosem vagy képes. A szemeidben eluralkodó elveszettség és az alatta kialakuló, sosem halványuló sötét karikák, amik a legmélyebb alvás után sem tűnnek el. A depresszió a merülés érzése amint beérsz az iskolába és az elméd rögtön megtelik gondolatokkal: “Miért törödnék a jegyeimmel, mikor már az életemet is képtelen vagyok élvezni?” Ez a legszörnyűbb fajtája a sötétségnek. Nem a megnyugtató, a védelmet adó. Nem. Sokkal rosszabb. Ez a fajta sötétség nyirkos, megmérkezi a testedet és az agyadat, a legjobb barátaidat ellenséggé fordítja, a családodat eltaszítod magadtól, hogy akaratlanul ugyan, de ne kelljen bátanod Őket. Ez az üresség nyers érzése, az a fajta ami felfal belülről és csak egy sétáló csontvázat hagy belőled. Cselekvőképtelenné és alkalmatlanná tesz, hogy mást érezz a gyászon és szomorúságon kívül. A depresszió a legmélyebb gödör amire csak gondolni tudsz, az egyetlen amire gondolni tudsz, mert akárhányszor azt hiszed kimásztál belőle, visszaesel. Elveszi minden erődet a próbálkozástól, hogy felemelkedj belőle azzal, hogy a sötétségbe taszít. A depresszió nem eső. Eltakarja előled a napot még a vihar elmúlta után is. És végül megöl. Így már nem is tűnik olyan menőnek, ugye?

Eredeti szöveg: fear me for i am death

Take my sins and wash them away / Ragadd meg a bűneimet és mosd el őket
Teach me how to pray / Taníts meg imádkozni
I’ve been stranded here in the dark / Megrekedtem, itt a sötétségben
Take these walls away / Rombold le ezeket a falakat

Okok, amiért életben kell maradnod:

• gyümölcsök amiket nem ízleltél még
• megannyi gyönyörű dal amit még nem fedeztél fel
• fűszeket amikről még nem hallottál
• illatok amik még nem bódítottak el
• érdekes beszélgetések amiknek még nem voltál részese
• növények amiket sosem láttál
• könyvek amiket nem olvastál
• szerelmek amik nem mérgeztek meg

…és lelkek, amikkel nem váltatok eggyé.