Nem tudom szavakba önteni a deviantART iránti szeretetemet és hálámat. Olyan alkotásokkal találkozok, amiktől tátva marad a szám. Vagy éppen megnevettetnek. Példának okáért az alábbi kettő:
Szerelmes vagyok ezekbe a démonokba. Elragadóak, kifinomultak és bájosak. De mindenekelőtt, végzetesek. Talán pont ezért lopták be magukat a szívembe. A képről egyedül Lilith úrnőt hiányolom.
Ma sütött a nap, énekeltek a madarak, úgyhogy arra a döntésre jutottam, aktivizálnom kell magam. Miután elmentem boltba, feldíszítettem a tojásfát és virágot ültettem. (Gyűszűvirág.) Még mindig rajongok a halált hozó füvekért. Ez valószínűleg egy olyan rajongásom, amit nem tudok kinőni. És talán nem is feltétlenül kell. Ha sikerült életben tartanom az elültetett gyönyörűséget, ilyen szépség születhet:
A következő cél a sisakvirág.
A nap végére pedig lőttem pár képet az álmos nap által beragyogott tájról: (kattintásra eredeti méretben is megtekinthetők)
Hát nem csodálatos cím? Önmagáért beszél. Természetesen egy könyről van szó, amiről igyekszem helytálló véleményt alkotni.
Múlt héten került a kezembe Marlene Dietrich saját maga általá írt önéletrajza, amit tegnap fejeztem be. Mielőtt a műről beszélnék, essék néhány szó az említett berlini fruskáról is:
1901-ben született, porosz rendőrtiszti családba. Valódi neve Marie Magdalene Dietrich, Ő kezdte el “Marlene”-nek hívatni magát. Kiskorától kezdve hegedűművésznek készült, de egy ínhüvelygyulladás miatt ilyen jellegű karrierje, ezért 1921-től Berlinben folytatta tanulmányait színésznőként. A Kék Angyal c. filmmel lett világhírű, később Őt magát is ezen a néven említették. Josef von Sternberg rendezővel Amerikába utaztak és együtt leforgatták Marlene legnagyobb filmjeit.
1936-ban visszautasította Hitler kérését, miszerint térjen haza Németországba és ott forgasson filmeket. Nyíltan kiállt a Náci Birodalom ellen, a Második Világháború idején amerikai oldalon harcolt, amiért számos kitűntetésben részesült.
Utolsó filmjét 1953-ban forgatta, Ítélet Nürnbergben címmmel. Ezután kizárólag színpadon szerepelt, énekesnőként. Hangja is világhírű volt, csakúgy mint színészi játéka. 2000-ben megfilmesítették életet, Marlene néven.
Tartalmas élete 1992. május 6-án ért véget. Utolsó éveiben már csak unokájának engedte látni magát, lányával is telefonon tartották a kapcsolatot.
A könyvről: Marlene ezzel is megmutatta, hogy istenadta tehetsége van a művészetekhez, ugyanis egy hivatátos írót megszégyenítő módon fejezte ki önmagát. A könyv négy nagyobb résznől áll: kiskorától kezdve láthatjuk a filmcsillag felemelkedését, amit aztán a háború félbeszakít és végül lezárja az újrakezdéssel. (Milyen kis ironikus.) Saját maga akart hiteles képet adni életéről, ugyanis az Ő szavaival élve sok firkász hordott össze róla sok hazugságot.
Részletesen beszél a karriere kezdetéről, számba vesz minden embert aki a legkisebb hatást is gyakorolta rá. A végzet asszonyaként tekintettek rá erős, méltóságteljes megjelenése miatt, de állítása szerint ennek épp az ellenkezője volt: egy egyszerű nő, akit könnyű megríkatni, akinek mindig szüksége van az útmutatásra.
A katonaságnál eltöltött idejét úgy írta le, hogy az ember már-már sajnálja, hogy nem lehetett része benne. Nagyon bátran és hűségesen viselkedett, aminek tanubizonyságaként szóljon az alábbi idézet:
“Fiatal vagy, előtted az egész élet. Az aknamezőn én megyek elöl, és te lépsz a lábnyomomba. Ily módon én a levegőbe repülök, még mielőtt te rálépnél arra az átkozott aknára.”
Néhol meghatóak, máskor erőt adók a szavai. Sajnos nem tudom szavakba önteni az iránta érzett szeretetem és csodálatom. Remélem Te is, kedves olvasóm kedvet kaptál a könyv elolvasásához. Lehet belőle tanulni, annyi biztos: színészetről, éneklésről, háborúról és vallásról, szerelemről és barátságról, de még magunkról is.
Mostanában úgy látom divatossá vált depressziósnak lenni. (Amit mellesleg még mindig nem tudok megérteni.) Na mindegy. Ezt a szösszenetet Tumblr-ön találtam, gondoltam megéri lefordítani, hátha valaki észhez kap. Annak ellenére, hogy nem Én írtam, osztja a véleményem.
A depresszió nem Lana Del Rey zenéje, elkent fekete sminkkel és legördülő könnyekkel. Nem egy vérfoltos fürdőkád vagy a melletted nyugvó penge. Nem a hiány, amikor nincs veled a szerelmed. A depresszió nem a rettegés, hogy a szeretted nem ír vissza. A depresszió undorító. Lassú, mocskos ami egyre jobban beszennyes, majd felfal. Lépésről lépésre. A depresszió a szobád és a ruháid állott szaga, mert nincs energiád változtatni rajta. Ülni a kádban és remélni, hogy a forró víz lemossa rólad a bánatot, de a végén már nincs erőd felállni. Egy szörnyű előérzet ami minden testrészedet átjárja és nehéz súlyként a válladon pihen, amire mások csak annyit mondanak, hogy rossz a tartásod. A depresszió az ágyadban töltött végtelennek tűnő óra, amikor kétségbeesetten próbálsz álomba zuhanni de sosem vagy képes. A szemeidben eluralkodó elveszettség és az alatta kialakuló, sosem halványuló sötét karikák, amik a legmélyebb alvás után sem tűnnek el. A depresszió a merülés érzése amint beérsz az iskolába és az elméd rögtön megtelik gondolatokkal: “Miért törödnék a jegyeimmel, mikor már az életemet is képtelen vagyok élvezni?” Ez a legszörnyűbb fajtája a sötétségnek. Nem a megnyugtató, a védelmet adó. Nem. Sokkal rosszabb. Ez a fajta sötétség nyirkos, megmérkezi a testedet és az agyadat, a legjobb barátaidat ellenséggé fordítja, a családodat eltaszítod magadtól, hogy akaratlanul ugyan, de ne kelljen bátanod Őket. Ez az üresség nyers érzése, az a fajta ami felfal belülről és csak egy sétáló csontvázat hagy belőled. Cselekvőképtelenné és alkalmatlanná tesz, hogy mást érezz a gyászon és szomorúságon kívül. A depresszió a legmélyebb gödör amire csak gondolni tudsz, az egyetlen amire gondolni tudsz, mert akárhányszor azt hiszed kimásztál belőle, visszaesel. Elveszi minden erődet a próbálkozástól, hogy felemelkedj belőle azzal, hogy a sötétségbe taszít. A depresszió nem eső. Eltakarja előled a napot még a vihar elmúlta után is. És végül megöl. Így már nem is tűnik olyan menőnek, ugye?
Eredeti szöveg: fear me for i am death
Take my sins and wash them away / Ragadd meg a bűneimet és mosd el őket
Teach me how to pray / Taníts meg imádkozni
I’ve been stranded here in the dark / Megrekedtem, itt a sötétségben
Take these walls away / Rombold le ezeket a falakat
I’ve been swimming in the ocean / Úsztam az óceánban
Till I’m almost drowned / Mígnem majdnem megfuladtam
Give me something I can believe in / Adj valamit, amiben hihetek
Teach me how to pray / Taníts meg imádkozni
And we can do drugs / És drogozhatunk
And we can smoke weed / És szívhatunk füvet
And we can drink whiskey / És ihatunk whishkey-t
Yeah we can get high / Igen, beszívhatunk
And we can get stoned / Aztán megkövezhetnek minket
And we can sniff glue / És ragasztót szipuzhatunj
And we can do E / Nyomhatunk extasy-t
And we can drop acid / És szedhetünk LSD-t
Forever been lost with no way home / Mindörökké elveszve és nincs hazaút
Yeah we can run / Igen, rohanunk
And we can hide / majd elbújunk
But we won’t find the answers / de nem lelünk válaszokra
If you’ll go down and you’ll get help along the way / ha lecsúszol és útközben segítséget kapsz
But if you wanna save your soul, / ám ha megmentenéd a lelked
Then we could travel all together / akkor együtt kell haladnunk
And make the devil pray / és rávenni az Ördögöt imádkozni
Mother Mary, can’t you help me / Szűzanya már Te sem segíthetsz
Cuz I’m gone astray / mert eltévelyedtem
All the angels that were around me / minden angyal, kik körülöttem voltak
Have all flown away / mind messze repültek
The ground beneath my feet’s getting warmer / Egyre forróbb a talpam alatt a talaj
Lucifer is near / Lucifer már közel van
Holding on, but I’m getting weaker / még kitartok, ám egyre gyengülök
Watch me disappear / nézd, ahogy eltűnök
Ooh ooh ooh sing hallelujah / óh, óh, óh, énekeld hát: halleluja
Ooh ooh ooh save my soul / óh, óh, óh, mentsd meg a lelkem
Ooh ooh ooh the devil was here to fool ya / óh, óh óh, itt az ördög, hogy megtévesszen
Until my story’s told / Míg a történetem elmesélik
Okok, amiért életben kell maradnod:
…és lelkek, amikkel nem váltatok eggyé.
“Képzeld el.
De először hét levegővétel. A hagakure szerint a jó szamurájnak ennyi idő kell hogy bármiben helyesen döntsön. Bár itt most nincs döntés, csak figyelem. Hét levegővétel. A nyugalom. Kezdhetjük.
Először is képzelj el valami egyszerűt. Képzeld el, ahogy a szemedbe süt a nap, ahogy égeti az arcod, vagy csak épp kellemesen melegíti. Mindegy. A lényeg, hogy képzeld el a ragyogást. Érezd. Aztán képzeld el, mondjuk a fázást. Egy szál pólóban kinn az erkélyen, már elszívtad a cigit, sötét van, négy emelet magas sötét, a tetején állsz, és nem mész be. Képzeld el a remegést. Ahogy a szádba harapsz, hogy ne remegjen.
Aztán képzeld el, ahogy másvalaki harap a szádba. Remegve. Képzeld el a forró lehelletét. Érzed a szája szélén az izzadságot. Képzeld el ahogy visszaharapsz. Ezután képzelj el valami illatot. Valami egyszerűt. Nem annyira személyeset, mint a forró olajjal keveredő cigaretta szaga – krumplisütés közben. Képzelj csak símán hagymát. Legyen hagyma. Szívd mélyen le.
Képzeld el az abszurd módon sós tengert, ahogy ölelget, ahogy lelassít, mikor belegázolsz. Képzeld el, ahogy marja a torkod a szénsav. Képzeld el az aluljáróban alvókat, hogy mikor fürödtek utoljára saját fürdőszobában. Képzelj el egy tükör előtt álldogáló, meztelen, gondolattalan férfit. Képzelj el egy csokor kékre festett, tönkretett rózsát. Képzeld el a gangeszt, a kedvenc zenédet – be ne kapcsold, csak képzeld! – ahogy valaki végignyalja a nyakad, képzelj el havat, éhséget, hozzádérő homlokot, egy teli hamutálat, narancslé ízét.
Képzeld el – emeld föl az arcod – képzeld el, hányan ébrednek fel, épp ebben a percben. És hányan fekszenek. Képzeld el, hányan sétáltatnak éppen kutyát, hányan sírnak, hányan esnek el, hányan fáradnak el. Hányan csókolóznak. Hányan gyújtanak rá. Hányan állnak színpadon. Hányan símogatnak, ütnek, nevetnek, pisilnek. Hányan halnak meg. Képzelj el egy húszéves amerikai gyereket, akinek épp most, az orra előtt robban fel egy repeszgránát. Képzeld el a magát hánytató szomszédlányt.
Képzelj kora reggeli eget, párás esőerdőt, szeles kősivatagot. Születést. Sajtburgert. Várakozást. Karmolást. Szerelmet.
Röptükben alvó madarakat.
Jó éjszakát.” – Simon Márton
Nem tudom már hányszor néztem végig, de mindig elvarázsol. Woodville Erzsébet felemelkedéséről, szerelméről és bukásáról szól. Egy egyszerű asszonyból válik királynévé, de, ahogy jobban megismeri az angol udvart, rájön, hogy még a szerelem vagy éppen a koronája sem védheti meg mindentől. Viszont erősnek bizonyul és túlél mindent, a végén Ő kerül ki győztesként.
Minden történelem vagy Anglia rajongónak kötelező darab. Csupán 10 részes, de Én mondom megéri.
Nem tudom mit írjak. Vagy hogy egyáltalán mit kéne. Megjöttem. Megint, sokadszor. Nem tudom meddig maradok. Ismét megjött a kedvem az íráshoz, meglátjuk mi sül ki belőle.
Teával és gondolatokkal kínállak titeket, kedves vendégek.
